2016. október 21., péntek

Esős világok

Műfaj: songfic
Zsáner: hátöh... megnyugtatótermészetiképekelegye
Megjegyzés: Thea Blanchet régi kihívására íródott, miután órákig hallgattam EZT a zenét :3

Az esőcseppek lassan peregtek le az égből, a fény szivárványszín csillogással tört meg rajtuk, mindegyik egy-egy kis csengettyű hangjával ért földet. Csipp, csepp, csipp, csepp, tündérhangú csendülés... 

Belepottyantak egy-egy pocsolyába, sok apró karika szaladt szét a vízen, egyre több és több, lassan megnőve a vízfelszínen, majd kis hullámokban szaladtak a földnek, ahogy egyre sűrűbben esett az eső. Az eget bodros, szürke felhők borították, közülük a néha előbukkanó napsugarak úgy hatoltak a földre, mintha a menny ablakaiból áradó fény zúdulna alá. A hangtalan szemerkélésből lassan tompán zúgó zivatar lett, a levegő lehűlt, s az eső illata beborította a földet. Zúgott, zengett az ég, a vízcseppek ezer puska dördülésével értek földet, szétcsobbanva a kiszáradt földön, megülve a fák levelein és hatalmas víztócsákat alkotva a szántóföldek gödreiben. Vékony páraréteg ült meg a földfelszín felett, mintha a mezők betakaróztak volna, hogy védekezzenek az eső hideg cseppjei ellen...

A dombok között egy kis város bújt meg, most szürke esőfelhőkbe burkolózva. Kevés ember járt az utcán, s aki kimerészkedett ebben az időben, az is sárga esernyővel és piros gumicsizmával rótta a macskaköves utcákat. A kéményekből füst gomolygott elő, majd beleolvadt a város felett húzódó felhőkbe, az ablakokon behúzták a függönyt, mindenki a meleg kandallónál várta az eső végét. Egy macska ugrott át a kerítésen, felülve a ház küszöbére megrázta borzos bundáját, a vízcseppek szanaszét röpültek. Egy lovaskocsi tűnt fel az egyik utcán, zörögve, recsegve küzdve végig magát a macskaköveken, a ló patái a kövekre pattanó vízcseppekkel együtt kopogtak. Kipp, kopp, kipp, kopp, megnyugtató dobolás...

A galambok a vezetékeken gubbasztottak, az eső lecsorgott viasztól védett tollukról, de néha idegesen megrázták magukat, mintha zavarná őket a hideg víz. A nap hiába próbált átsütni a fellegeken, azok kitartóan gomolyogtak, miközben az enyhe szél fújdogálta őket dél felé, a lehulló esőt az ablaküvegekhez csapta, kopogott, pattogott a sok vízcsepp...

A felhők alatt dombok sokszínű vonulata húzódott, a szántóföldek és a zöld erdők harmonikusan váltakoztak a békés tájon. Az egyik erdőbe egy őzike ugrott be, a fákon madarak rázták ki tollukból a vizet. Egy faágon áttetsző testű, apró, fénylő lény ücsörgött, harmatcseppekből álló haja csillogott a ráeső fényben, ahogy hirtelen tovaröppent, be a fák közé. A fák zöld levelein kopogtak a vízcseppek, majd a földre pottyanva leszivárogtak a föld mélyébe. Az erdőbe besütő fényben táncoltak a szemcsék, a lehulló vízcseppek megvillantak benne. A fák között fénytestű varázslények járták táncukat, megfürödve az esőben, csodás, ám halk énekük elvegyült a csobogó vízcseppek hangjával, a zúgó zivatarral, és ők csak pörögtek, forogtak, táncoltak a levegőben...

Az eső halkulni kezdett, a lemenő nap fénybe borította a kisvárost, a macskakövek fénylettek a víztől. Az ereszcsatornákból eső szivárgott, de az emberek lassan eltették az esernyőket, akik eddig a házban ücsörögtek, most kidugták az orrukat az ablakon, majd mikor meglátták, hogy elállt az eső, kabátot húztak és hunyorogva a hirtelen fénytől a dolgukra indultak a nedves utcákon. Egy férfi felült biciklijére, a rozoga járgány nyikorgott, csikorgott, ahogy végigzötyögtek az úton. Egy néni labradorját pórázra fogva sétálni indult, megborzongva az eső után hátramaradt hűs, csípős levegőtől, egy kislány felülve a kerítésre a lemenő Nap felé fordította az arcát, behunyt szemmel élvezte az utolsó sugarak melegét...

A lassanként lemenő nap sugarai utat találtak maguknak a felhők között, egyetlen hatalmas ragyogással felszakították a szürke gomolyagokat és éltető, szemkápráztató fénnyel árasztották el a lenti világot. Az eső lassan továbbállt, harmatos füvet és frissítő, esőillatú levegőt hagyva maga után, a napsugarak pedig új életet leheltek az esőben elkábult világba. Az élet lüktetett az esőtől és a fénytől felfrissült növényekben, a virágok kibontották szirmaikat, a pók is visszamászott helyére, hogy leveregesse hálójáról a vízcseppeket. A fákról egy csapat kismadár szállt fel, vidáman csicseregve repdestek az égen keresztülhúzódó szivárvány előtt.
A feltámadó szél elkergette a felhőket, megborzolta a táj páratakaróját, lesöpörte róla, a fák lengedeztek a szél ritmusára, az egész világ életre kelt...

A dombokon szaladó sínen hirtelen egy mozdony bukkant fel, hosszú, sötét füstgomolyagot húzva maga után, fekete, fényes teste visszaverte a lemenő nap sugarait, ahogy keresztülfutott a tájon. A hangja még akkor is ott maradt, amikor már végleg eltűnt az egyik domb mögött.

2 megjegyzés:

  1. Ez nem tudom, miért, de nagyon tetszett. Igazábl rájöttem, hogy nagyon szeretem a leírásaidat. Az egészet nagyon szépen átadtad, magam előtt láttam mindent, szinte hallottam a hangokat és picit megnyugtatott. Gyönyörű leíró részeket alkottál, babám, ilyen még jöhet, ölelééés <3
    U.I.: az ihletadót pedig nagyon szeretem, jó választás :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Annyi ölelést kapok tőled hogy jó darabig nem lesz szeretethiányom <3
      Szerintem is nagyon szép dal, és uu de jó hogy tetszenek a leírásaim (★^O^★)

      Törlés